Szegedről indultunk, a kora reggeli csendben mindannyian izgatott várakozással tekintettünk az utazás elé. Az első napon több fontos helyszínt is érintettünk: megálltunk a Log pod Mangartomi katonai temetőnél, a Boveci temetőnél, valamint megtekintettük a Ravelniki szabadtéri múzeumot, ahol a háború romjai mintha még ma is mesélni tudnának szenvedésről.

Másnap, április 12-én Tolmin és Kobarid térségébe látogattunk. Az Isonzó felső folyásánál, e festői, ugyanakkor történelmileg megterhelt vidéken megtekintettük a kiválóan berendezett Kobaridi Első Világháborús Múzeumot, amely megrázó pontossággal tárja elénk a harcok borzalmait. A kobaridi osszárium méltóságteljes csendje, a Napóleon-híd alatti mélység és a Kolovrat hegy olasz állásai mind mély nyomot hagytak bennünk. Itt minden kő, minden szikla tanú – a múltra, a hősiességre és a veszteségre.

Április 13-án értük el a tanulmányút legfontosabb célját: Doberdót, a magyar katonák Golgotáját. E név – amely a „dob” szóval rezonálva idézi a pergőtüzet, a harcok zaját – számunkra örökre mást jelent. Ez a hely a magyar katonák emlékezetében a végső megpróbáltatás és hősiesség szimbóluma lett.

„A Doberdó név számunkra nemcsak a falut jelentette, hanem a körülötte elterülő… sziklás vidéket, az olasz front isonzói szakaszának egyik legtöbbet vértől áztatott területét. (…) Doberdónak már tizenöt végén is elég gyászos híre volt a hadseregben, de tizenhat elején ez az elnevezés egyértelmű volt a halálmezővel.”

– Zalka Máté szavai ma is megrendítő erővel idézik fel az első világháború egyik legkegyetlenebb harcmezejét.

Bejártuk a Monte San Michele hírhedt magaslatait, ahol a harcok kegyetlensége szinte kézzel fogható. Jártunk San Martino del Carso faluban, ahol megálltunk a Nagyváradi 4. honvéd gyalogezred emlékművénél, és megtekintettük a 16. és 18. védelmi szakaszokat, valamint a cs. és kir. (szegedi) 46. gyalogezred egykori parancsnokságát. Mindez nem pusztán történelemóra volt – inkább egy csendes főhajtás, egy belső párbeszéd azokkal, akik már nem térhettek haza.

A program során ellátogattunk egy első világháborús múzeumba is, ahol különösen megható volt találkozni olyan olasz civilekkel, akik évtizedek óta őrzik és ápolják a térség magyar vonatkozású emlékeit. Vendégszeretetük és tiszteletük mélyen megérintett bennünket – közös múltunk emléke híd a két nép között.

A nap további részében felkerestük a Vistini magyar kápolnát, a Redipuglia olasz csontkamrát, ahol 109 000 olasz katona alussza örök álmát, valamint a foglianói osztrák–magyar katonai temetőt – méltó zárása volt ez a napnak, amely az emlékezésről és a tiszteletről szólt.

Ez a négy nap nemcsak történelmi ismereteinket bővítette, hanem lelkileg is formált bennünket. Az átélt élmények, a látott helyszínek, a csendes megemlékezések és a közösen átélt pillanatok egy életre velünk maradnak.

Számomra szakmailag is öröm volt részt venni ezen az úton, de talán még fontosabb: emberileg is mély nyomot hagyott bennem. Új ismeretségek, barátságok is szövődtek, és egy olyan közösségi élménnyel gazdagodtam, amely túlmutat a jelenen – a múlt tiszteletén, a hősiesség elismerésén keresztül a jövő felé mutat.

Hálás köszönet a Meritum Egyesületnek a gondos szervezésért, a sok ismeret átadásáért, a lehetőségért, hogy személyesen is eljuthattam ezekre a történelmi helyszínekre,ahol egykoron dédapám is harcolt. Egy életre szóló élményt kaptam. Köszönöm!

Bodis Dóra történelemtanár