Az V. Kárpát-medencei Színjátszó Táborban a Bartók Béla Elméleti Líceum öt diákja is részt vett Székesfehérváron. A Rákóczi Szövetség és a Vörösmarty Színház által szervezett tábor csúcspontja még hátra van: a III. András – Az utolsó aranyágacska című koronázási szertartásjátékot augusztus 26-27-28-án fogják előadni, de addig is olvassunk bele két résztvevő véleményébe:
Munteanu Andrea:
A Színjátszó Tábor nekem egy gyönyörű élmény volt és nem gondoltam volna, hogy két hét ilyen gyorsan el fog telni. Két évvel ezelőtt, nem lettem volna elég bátor, hogy egy ilyen táborban részt vegyek és nagyon örülök, hogy tudtam fejlődni és ott lenni ebben az évben, és ott pedig tovább fejlődni sok gyönyörű embereknek a segítségével.
Ebben a két hétben nagyon sokat tanultam például, hogy milyen egy próba, milyenek a színészek mikor lejönnek a színpadról, hogy működik a színház, és hogy mennyi embernek a munkája van egy színdarabban. A városról, Székesfehérvárról is tanultam, a nagyon érdekes és fontos történetéről, de azt is megtudtam, hogy honnan lehet olcsó jégkását venni. 
Mondhatom azt, hogy magamról is tanultam egy kicsit ebben a táborban.
Nagyon ügyes és jó csapatunk volt, örülök, hogy a tábor végéig majdnem mindenkivel sikerült megbarátkozni, és emlékeket szerezni együtt. Nagyon jó embereket ismertem meg a Rákóczis csapaton kívül is, a próbák közben. A próbák, akkor is, ha fárasztóak voltak, nekem az egyik kedvenc része volt a tábornak, mikor minden nap az összes szereplő együtt volt, és láttunk, hogy milyen rövid idő alatt sikerül egy színdarabot összerakni. Érdekes volt igazi színészekkel együtt dolgozni és látni az ő munkájukat úgy, hogy mellettük álltam a színpadon és nem egy széken a színpad előtt.
Nagyon remélem, hogy lesz még esélyem ilyen táborokban részt venni. Székesfehérvárra is szívesen visszamennék, akkor is, ha nem táborba.
Forray Zsolt:
Számomra egy óriási élmény volt ez a tábor, mivel a tavalyihoz képest, idén teljeskörűen volt megszervezve. Színészek, táncosok, stáb és egy óriási színpad társaságában táborozhattunk, mindez egy olyan érzést biztosított számomra, mintha egy élő, lélegző lény része lennék. Ámulatba ejtett az óriási ledrács, a rendszeresség, vagy komplett káosz, ami ugyanoda vezetett, az eddigi legnagyobb koronázási szertartásjátékhoz.
Persze a Rákóczis programokról sem feledkezem. Vegyük például a Fekete Sas Patikamúzeumot. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire magával ragad egy olyan egyszerűnek tűnő foglalkozás, mint a patikusé. Persze tisztában voltam a 18. század primitívebb orvostudományával, de arra még nem gondoltam, hogyan épült fel az akkori orvostudományi hierarchia, hogyan terjedt el a szörp, vagy más édességek, mert az orvosság egyszerűen lenyelhetetlenül keserű volt.
Ezeken kívül nosztalgiával tekintek vissza a rengetek szabadidőre, amit avval töltöttünk, hogy vagy az öltözőben, vagy a társalgóban próbáljuk meg kipihenni az előző nap fáradalmait, mivel az éjfélig tartó próbák, éjszakai társalgások és nyolc órai kelés közt nem sok alvás fért be, de ettől függetlenül óriási erőbedobással kezdtünk neki minden próbának vagy új koreográfiának.
Összességében egy felejthetetlen élmény volt, a társaság elfogadó és családias, a próbák míg fárasztóak, minden percét megérte a grandiózus gyümölcsét, amit a végeredmény rejt magában, s míg szomorú vagyok, hogy ez az utolsó ilyen jellegű tábor, de már lázasan várom, hogy milyen hasonló projektekkel rukkol elő a Rákóczi Szövetség és a Vörösmarty Színház.