A Rákóczi Szövetség egyik legkülönlegesebb rendezvénye a Kárpát-medencei Színjátszó Tábor, melyet már 5 éve rendszeresen megszervez a Vörösmarty Színház közreműködésével Székesfehérváron. Ebben a táborban arra készülünk, hogy statisztaként lépjünk fel több ezer ember előtt Magyarország egyik legérdekesebb színpadán.
A Királyi Napok keretén belül Fehérvár legendás katedrálisának romjai fölé felállítanak egy hatalmas színpadot, amit minden évben rendkívüli harangtornyokkal, LED-falakkal, egy óriási fém koronával, és az idén egy gyönyörű fával díszítettek fel, így idézve meg a középkori templomot. Székesfehérvár ugyebár a magyar királyaink városa, ahol sok Árpád-házi királyt koronáztak meg abban a katedrálisban, amit manapság már csak augusztusban lehet megcsodálni Szikora János igazgató úr hatalmas víziója által, aki már tizedik éve rendezője a Koronázási Szertartásjátékoknak. Ezek az előadások megidézték a magyarság múltját, királyaink koronázását, életét, ellenségeit, és az idén halálát is, mivel ez volt az utolsó színpadi játék, amelyben Árpád-házi király, III. András fejére került a korona. Nagy színészekkel, táncosokkal, egy 60 tagból álló kórussal és egy élő zenekarral egy színpadon 120-an támasztottuk fel a középkor mára már színtelennek tűnő pillanatait fáklyákkal, interaktív, mozgó színpaddal, mozzanatos, néhol veszélyes koreográfiával, és egy élménydús két héttel, ami alatt ez az egész megszületett.
A temesvári csapatból én vagyok a legrégebb óta visszajáró, már harmadjára veszek részt ebben a táborsorozatban, és lehet, hogy épp ezért az idei volt a legizgalmasabb számomra, mert másképpen viselt meg az idő. 2019-ben IV. Béla királyunk életét mutattuk meg a színpadon, és mindig kirázott a hideg, amikor Julianus barát kiabálva rontotta el az ünnepélyes hangulatot azzal, hogy jöttek a tatárok. A járványhelyzet miatt a tavaly mi, a táborozók raktunk össze egy előadást, és abban én pont Julianus barátot játszottam. Az idén pedig az volt a legjobb, hogy most újra ott lehettem egy színpadon azzal a színésszel, aki annakidején Julianust játszotta.
Nagyon jól éreztem magam a táborban, habár volt egy pár pillanat, amikor mondtam magamban, hogy ez már túl sok, és haza akarok menni. Persze 14 napon át 6 órát próbálni éjfélig enyhe 7 óra alvással, ráadásul úgy, hogy én még táncos is voltam és nekem délben is voltak próbák, nem volt könnyű, de azon az utolsó estén, amikor a sok ember előtt büszkén le tudtam hajolni abban a csodálatos jelmezben, na akkor tudtam igazán azt mondani, hogy ez nagyon megérte!
Jó volt újra látni egy pár rákóczis diákot, találkozni régi barátokkal, dumálni a színészekkel a teraszon, és jó volt látni magát az időt, ahogy eltelt, látni, ahogy megváltoztunk, rájönni, hogy ez a város már nem is olyan ismeretlen, örülni annak, hogy nem csak rizset ettünk, és látni, ahogy Göbő Annából és a Csáky Mátéból táborvezető lett. Jó volt a próbákon túl strandolni, múzeumok által jobban megismerni arany gyökereinket, jó volt harmadjára látni a Bory-várat, és nagyon jó volt reggel agyhalottan a Minyonokat nézni a moziban.
Örülök, hogy részese lehettem nem is egyszer egy ilyen hatalmas produkciónak, örülök, hogy szomorúan, de szépen és felejthetetlenül bezárhattuk ezt az arany kaput, örülök, hogy érvényesülhettem a filmvágási készségeimmel, és örülök, hogy Gecse-Madaras Júlia ismét felvállalta ezt a színes társaságot és eljött velünk!
A színdarab utolsó szavaival fogom zárni gondolataimat, mert e tábor által jobban meg tudtam tisztelni a királyainkat és a múltunkat. Én igenis megbecsülöm a gyökeret, mert tudom, hogy én vagyok a gyümölcse az aranyfának!