Pályafutása során a hatodik generációt fogadja majd szeptemberben a Bartók Béla Elméleti Líceum előkészítős, lépésről-lépésre osztályában Balázs Melinda Enikő. Az óvoda pedagógusi és tanítói diplomával egyaránt rendelkező, tapasztalt pedagógus elkötelezett a hivatása, az iskolája és a folyamatos szakmai megújulás mellett. 1997 óta, tehát több mint 25 éve tanít, és bár úgy véli, vannak bizonyos biztos alapok a pedagógiában, ám ezeket mindig új burokba kell helyezni ahhoz, hogy sikeres szakemberként sikeres gyerekeket lehessen útjukra bocsátani.

-Honnan származik a Melinda tanci megszólítás?

-Erdélyben nem ritka, hogy tancinak, vagy tancsinak szólítják a gyerekek a pedagógust. Persze jellemzően tanítónéninek neveznek mindenkit, de a lépésről lépésre osztályban általában két tanítónéni van jelen. Ki kellett találni egy olyan megszólítás, amiből lehetett tudni, hogy éppen kinek szólnak, mert amikor tanítónénit mondtak, mindketten odafordultunk. Így alakult ki a Melinda tanci és a Gabi tanci. Nagyon szeretik ezt a kifejezést.

-Most köszönsz el egy osztálytól, akikkel öt évig foglalkoztál. Ebben az öt évben volt egy viszonylag hosszú időszak, amikor személyes jelenlét nélkül zajlott az oktatás. Ez mennyire volt nehéz a számodra?

-Nyitott pedagógusnak ismerem magamat, mindig is szerettem az újdonságot, és ami az internetes tudást illeti, számomra nem volt idegen, hiszen ezen keresztül szereztem a tudásom nagy részét. Éreztem, hogy a lezárás nem egy-két hétről vagy hónapról fog szólni, tehát mi elég hamar felvettük az online kapcsolatot a gyerekekkel. Ennek a generációnak a zsigereiben van a számítógép kezelés ezért nem volt annyira nehéz az áttérés, mint utána elviselni azt a hosszadalmas időt, amíg végre egymás szemébe nézhettünk, megölelhettük a gyermekeket, hogy a bátorítás ne csak a képernyőn keresztül, hanem személyesen történjen meg. Azt volt inkább rossz megélni, amikor kitűztük magunknak a célt, hogy szeptemberben találkozunk, de aztán mégsem lett így, mert tovább zajlott az online oktatás. A csalódás ellenére szépen folyt a munka, és annál nagyobb volt az öröm, amikor márciusban visszatértünk a jelenléti oktatáshoz. Képesek voltunk bármit  – például akár maszkot is –  hordani, csak menjünk az iskolába…

-Ebből is látszik, hogy szereted a hivatásod. Honnan ez az elhivatottság?

-Az a szerencsém, hogy ilyen vagyok, hogy nem tudok elkeseredni. A gyerekek is így ismernek, mindig mondják is, hogy: Tudjuk tanci, mindenre van megoldás! Az igazság az, hogy már második osztályos koromban eldöntöttem, hogy tanítónéni leszek.

-Volt egy szép példa előtted? Egy olyan pedagógus, akit követni lehetett?

-Nem biztos, hogy szép példa volt… Én a pozitív vagy a negatívból példából is erőt merítek. Ha pozitív, akkor azt mondom: én is így szeretném, ha negatív, akkor pedig azt, hogy ezt én biztosan nem fogom megtenni. És valóban, nagyon vigyázok is arra, hogy ne vétsek olyan hibát. Tény, hogy kicsi koromtól kezdve nagyon szerettem a gyerekeket, állandóan körbe rajongtak a kisebbek, mindig játszottam velük. Lehet, befolyásolt az is, hogy a nagynéném tanítónéni volt, és a gyermekkori nyári vakációimat nála, Varjason töltöttem. A tanítói lakása az iskola épületében volt, tehát az én szünidőm abból állt, hogy bementen a tanterembe és „tanítónéniset” játszottam. Nem volt kérdés, hogy nyolc iskolai év után Nagyenyedre menjek a tanítóképzőbe. Hogy honnan a pozitív hozzáállás? Egyszerűen örömömet lelem abban, amit csinálok. A kihívások, amik ezen a pályán adódnak, számomra természetesek. Régen is voltak, most is vannak, és még lesznek is nehézségek. Szerintem nekünk pont az a feladatunk, hogy ennek dacára ezeket a pici gyerekeket, akik hozzánk bekopognak, négy-öt éven keresztül olyan szeretettel, odafigyeléssel tanítsuk, hogy aztán majd tovább haladva helyt tudjanak állni.

-Manapság nemcsak a tudás átadása lényeges, hanem egyre fontosabb a gyermek érzelmi intelligenciájának a fejlesztése is. Te milyen értékekre támaszkodva igyekszel őket irányítani?

-A tananyagon kívül számomra nagyon fontos a pontosság, a becsületesség, a kitartás, az egymás közötti bizalom kialakítása. Olyan légkört kell létre hozni, amiben nyug

odtan, szeretettel lehet tanulni. Következetes is vagyok. Törekszem arra, hogy közösség legyünk, amelyben mindenkinek helye van és segítséget kap, ha szükséges. Szerencsére a lépésről lépésre programban ez mindennap jelen van. Nincs egyéni tanulás és tanítás, hanem nagyon sok a csoportmunka, a kooperatív technika. Ki is alakult a gyerekekben az igény, hogy közösen dolgozzunk. Így lehetőséget kap az is, aki nem olyan jó mondjuk anyanyelvből, de ügyesebb matematikából vagy jól tud rajzolni, és azon a téren tudja a közösséget segíteni, amiben erős. Mint egy puzzle, magunkból rakjuk ki az egészet, mert ismerik a gyerekek az értékeiket, a gyengeségeiket és ennek megfelelően próbálják egymást támogatni. Mindenki egyért, egy mindenkiért az osztályban.

-Ezek szerint az a meggyőződésed, hogy ez a módszer egyensúlyt kínál fel a lexikális tudás és az érzelmi intelligencia fejlesztése szempontjából. 

-Úgy bizony. Akarva akaratlanul olyan helyzetbe kerül a gyermek és a tanító is, hogy e nélkül az egyensúly nélkül nem tud dolgozni.

-Nagyon lelkesen beszélsz a lépésről lépésre módszerről. Te miért kötelezted el magad emellett?

-Egy új tanítási módszernek az igénye már akkor megfogalmazódott bennem, amikor sok évvel ezelőtt egy első osztályt kaptam, és nagy meglepetésemre az első héten rájöttem, hogy ezek a gyerekek már nem olyanok, mint az előző generáció volt. Nem tudtak hosszasan a padban ülni, nagy volt a mozgásigényük, nagyon sokat szerettek beszélni. Világossá vált, hogy játékosabbá, gyermekközpontúbbá kell tenni a tanításomat. Elkezdtem alkalmazni az óvodai körjátékokat, mozgásos játékokat, ami akkoriban az iskolákban nem volt jellemző. Amikor aztán ráakadtunk a lépésről lépésre módszerre, nekem azonnal nagyon megtetszett. A programnak az a hitvallása, hogy minden ember egyszeri és megismételhetetlen egyéniség. Az ilyen módszerrel tanító tanárok célja pedig az, hogy a tanulási kedvet fellobbantsák a gyerekekben, és megkeressék bennünk azt az értéket, amire később tudnak építeni. A pedagógusnak elég nagy kihívás egy ilyen osztályban dolgozni, mert meg van az a szabadsága, hogy a tanterv tananyagát hogyan, milyen olvasmányok, szövegek, feladatok feldolgozásával adja át. Nyugodtan választhatok tehát bármilyen tantárgy esetében olyan megoldásokat, ami a gyerekeket érdekli. Például ha a csoport dínó mániás, akkor akár ezt a tematikát is választhatom, hogy matematikai, olvasási, természetismereti tudást adjak át nekik. Ez nagyon élményszerű tud lenni, ezért előfordul, hogy a gyerekek azt sem érzékelik, hogy tanulnak. Mivel hazamenve az iskolából arról számoltak be a szüleiknek, milyen sokat játszottak, ezért ma már második osztálytól kezdve minden nap tudatosítjuk bennük, átismételjük velük, hogy miről is tanultunk.

-Nem lehet, hogy aki idegenkedik szülőként vagy pedagógusként ettől a módszertől, éppen azt hiányolja, hogy a gyermek elveszti az egyéni teljesítmény felmutatásának lehetőségét?

-Én ezt megcáfolom. A gyermek egyéni teljesítménye is nagyon szépen fejlődik általa. Rendszerint délelőtt dolgozunk csoportmunkában, de délután, amikor túl vagyunk a kiértékelő körön, az egyéni fejlesztési órák következnek. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a délelőtt folyamán el nem végzett munkát befejezzük. Annál a gyermeknél, akinél gondok akadnak, lehet korrepetálni, aki pedig ügyesen megoldotta a feladatokat, az plusz, érdekes tevékenységet végezhet. Szerintem egyébként bármelyik osztályba jár a gyermek, a cél ugyanaz: az alapot letenni, és megerősíteni őt abban, amiben jó. Ha ez tudatosul benne, a többi területen is segítségére van, nem arra összpontosít, hogy miben gyengébb. Le kell mondanunk arról, hogy mindenki, mindenben tökéletes. Ilyen nincs. Amiben tehetséges, jól teljesít, azt kell erősíteni a többit pedig a lehetőségekhez képest gyarapítani

.

-Nem okoz nehézséget a lépésről lépésre osztályba járó gyermekek számára a váltás a felső tagozatra?

Mindig megkérdeztem a volt a tanítványaimat, milyen az ötödik osztály, hogy tetszik nekik. Azok számára, akik lépésről lépésre osztályban tanultak, nagy újdonság a felelés, az osztályzatok, meg az egyéni érvényesülés, de úgy tapasztaltam, még motiválja is őket, hogy most aztán megmutatom magam! Ettől függetlenül mi a negyedik osztály vége felé elkezdjük tudatosan felkészíteni őket a váltásra: gyakoroljuk a felelést, a felmérő írását, jegyeket adunk nekik. Ahogy telik az idő, a hiányérzet inkább abból adódik náluk, hogy kevesebb a csoportmunka, projektmunka.

-Azon túlmenően is kellett valami pluszt kínálni, hogy a Bartók Líceum egy olyan magyar nyelven tanító iskola, amely a gyerekeket 15 éven át kíséri, fejleszteni? Versenyhelyzet van?  

-Szórványban élünk, kevesen vagyunk magyarok és nagyon sok a vegyes házasság. Ráadásul Temesvár nagyváros, sok iskolával, és az oktatásban is számos különleges lehetőség van a román intézményekben is: van Montessori és Waldorf rendszerű iskola, sőt másutt is alkalmazzák a lépésről lépésre rendszert. Amellett hogy elkötelezettek vagyunk a minőségi oktatás mellett, kellett még pluszokat kínálnunk, ami a szülőket idevonzza az iskolához. Jól felépített rendszerünk van arra, hogyan közelítsük meg azokat a családokat, ahol magyar ajkú gyermeket találhatunk. A beszélgetések során megtapasztaltuk, hogy vannak a tisztán magyar családok, ahol nagyon fontos az anyanyelven való tanulás, itt szórványban is, hiszen ezen a nyelven mondjuk ki az első szavainkat, ezen a nyelven gondolkodunk, álmodunk, imádkozunk, így fejezhetjük ki legjobban magunkat. Aztán vannak a vegyes házasságok, ahol jellemzően az anyuka román. Ott nekünk kell feltenni a kérdést, hogy mi az az igény, ami arra a döntésre sarkallhatja őket, hogy a gyermeküket magyar iskolába írassák? Az derült ki, hogy a szülők eléggé tájékozottak és bár fontos számukra a nyelvtudás, de rögtön ott szerepel a motivációjukban az intézményünk nyitottsága is. Nagyra értékelik azt a sokoldalú kínálatot, amit egyébként ad az iskolánk a gyerekeknek, a családoknak: a hónap végi játszóházat, a sakk-kört, a matekos Észpörgető klubot, a számítógépes programozást, a néptáncot, fotókört, az olyan közösségi rendezvényeket, mint a Családi sportnap, a Szülőnek lenni program, a nyílt napok. Színes a paletta és nincs olyan gyermek, aki ne találná meg valamiben magát, és ne lehetne sikerélménye. Így alakul ki az az érzése, hogy én oda tartozom és jó, hogy oda járhatok! A versenyben jó pozíciót ad nekünk, hogy barátságos, otthonos légkört teremtünk, amelyben sem a gyermek, sem a szülő nem érzi magát feszélyezettnek. És mi kell több egy szülőnek annál, hogy a gyermeke szeretettel jár és minden nap szívesen megy iskolába?

-Volt a magyar nyelvű oktatással kapcsolatban olyan élményed, ami különösen emlékezetes marad?

-Volt egy szerb tanítványom, az előző időszakban. Bekopogtatott hozzánk második osztályban egy szerb apuka, és azt mondta, hogy valamikor a Bánátban négy nyelvet beszéltek az emberek: németet, magyart, románt és szerbet, és ő úgy gondolta, beíratja a gyermekét egy évre a magyar iskolába, hogy megtanuljon magyarul is. Mondtuk neki, hogy ezt a nyelvet egy év alatt nem lehet megtanulni, de örömmel fogadtuk a fiút.  Ő aztán nyolcadik osztályig nálunk járt, nem akart elmenni az után sem, mert jól érezte magát, de az aktív sport tevékenysége miatt átiratkozott egy szerbiai középiskolába. Az a gyermek nemcsak, hogy megtanult magyarul, hanem azt mondta magáról, hogy ő szerb és magyar. Ez nagy élmény volt számunkra is.

-Mi az a szellemi táplálék, ami minden nap hajt, mi az a mottó, ami ott muzsikál benned, amikor a gyerekekkel foglalkozol?  

Két mottó jutott eszembe, az egyiket egy drámapedagógiai kurzuson húztam ki és azt gondoltam, hogy ezt pont az enyém! Így szólt: Bármit megtanítasz a gyermeknek, ő később a tetteidre és a szavaidra fog emlékezni. Ezt én is megtapasztaltam, mert arra nem emlékszem, mikor milyen szabályt tanultam meg, de arra igen, hogy miért dicsért, mikor mosolygott rám, vagy dorgált meg a tanítóm. Ezért van az, hogy nagyon vigyázok, mit mondok, mit teszek tanítás közben a gyermekekkel. A másik pedig közös mottónk a most negyedikes osztályommal: Bármit elérhetsz, bármit megtehetsz, ha hiszed, hogy képes vagy rá! Ezt harmadik osztályban választottuk, és megmaradt nekünk. Ők is gyakran emlegetik, ha nehéz feladat előtt állnak. Úgy hiszem ez jó útravaló számukra.

Varga Márta